Dae Pov
[...]
- Hagyjatok már! - sipákolom.
A felkaromon lévő kézfej szorítása egyre inkább erősködik majd egy szobába tuszkol be.
- Ohh, a cica kinyitotta a száját? - hajol a fülemhez, bár a hangerejéből nem vesz.
"Cica". Nem hívtak egyszer sem így. Azt akarom, hogy soha többet ne hívjanak így. Olyan, megalázó. A sarkon lévő "örömlányokat" szokták így becézgetni és én egyáltalán nem vagyok az. Elég messze állok tőlük.
A fejem abban a pillanatba törni kezdtem ahogy belépek a kis helyiségbe. Hogy juthatnék ki innen? Egyáltalán kik ők? Mit akarnak tőlem? Nem hiszem, hogy egy normális ember az igényei kielégítésére gondol mikor ilyen helyzetben van. Vagy ki tudja.
A szobában az egyetlen kiút az ajtó, amire - hála' az előző próbálkozásomnak - szemmel tartanak. Szóval az kilőve. Végig nézve a mályva színű kopott falon, szemem elé tárul egy nyitott ablak. De amilyen szerencsém van - mint mindig - mivel a kilátás ugyan az mint pár emelettel feljebb.
Balra a sarokban állt(!) egy kis asztal amire a mennyezet törmeléke esett így az már csak az alól látszik ki. A bútorral ellentétes irányban egy szürkés színű kanapé terült el és mellette szorosan egy kis fotel kapcsolódott hozzá. A huzata itt-ott fel van szakadva de jó állapotban van.
- Gyere cica! - Suga a dívány felé vezet.
Az "idegen" fiú az ablakhoz sétál és úgy néz ki az ablakon, mintha nem hinne a szemének. Bár ez nem meglepő.
- Suga nem hiszem, hogy ez megfe...
- Suga...!
Egy apró nyikorgás, majd egy nagy puffanás hallatszik. Az ajtó hirtelen a padlóval találkozik és a tokot maga mögött hagyja.
Az "elrablóm" a kipárnázott kanapéra lök és az új jövevénynek szenteli figyelmét.
- Monster! - a hangjában meglepődés vehető észre - Azt hittem már rég egy tömb alatt fekverészel.
A hajam az arcomba hullott. Semmi kedvem végignézni, ahogy összeugrik két agyoniskolázott. Ebben a pillanatban érdekesebbnek tűnik a körmöm bogarászása mint az a bizonyos "Monster" gyerek. Meg milyen hülye becenév ez?! Biztos valami elmeháborodott lehet.
- Én sem számítottam rád azt elhiheted. - amikor meghallom hangját az összes vér kifut az arcomból. Fal fehéren és kikerekedett szemekkel emelem fel fejem és nézem a két civakodót.
- Nam?! - ennyit tudok kinyögni hirtelen. Hangom is alig volt így nem is hallhatták meg mivel figyelni sem figyelnek rám.
Mintha áram ütött volna meg mikor megláttam Nam kezében a botot. A lába. Úristen, hogy lehetett ilyen hülye? Villámgyorsan pattanok fel a helyemről és sietek a fiúkhoz.
- Te őszintén! Normális vagy? Komolyan. Hogy lehetsz ilyen felelőtlen saját magaddal szemben? - hitetlenkedve nézek a fiúra amíg a másik csak pillázik.
- Figyelj szerintem nem ez lenne a legnagyobb gond. - úgy mondja mintha egy két órával ezelőtt nem akart volna meghalni.
Szóra nyitom a számat, de Suga megelőzött:
- Szóval a cica ismeri a kicsi Monstert. Milyen aranyos!
Szúrós szemekkel nézek a majdnem mögöttem álló személyre, de a szemese rebbent a gyilkos pillantásomra.
- Cica? - Nam mosolyogva néz rám - Ilyen kurvás becenevet is csak te találhatsz ki YoonGi.
YoonGi?! Szóval ez a neve. Hmmm, nem is rossz. Most komolyan azon gondolkozom, hogy milyen jó név ez? Megbolondultam. Tuti.
- Na, de mindegy. Dae, mennyünk. - karon ragad a szőkeség a maga után vonszol.
Vagyis csak vonszolna, de Suga a másik karomat fogja meg és ránt vissza magához.
- A cicus nem megy sehova!
- Dehogynem! - húz vissza Nam.
Vagy 2 percig ez ment mikor egy kisebb moraj töltötte meg az eddig veszekedéssel töltött teret. Megint.
Ugyan az az érzés vett körbe mint pár órával ezelőtt. De mint akkor így most is a talaj mozog alattam. Az egész épület mint egy rongybaba, úgy remeg meg körülöttünk. Elsőnek nem esett le senkinek, de amikor a maradék plafon is elkezd potyogni hirtelen mind a négyen elkezdünk futni. Mivel fogalmam sem volt merre mennyek, veszek egy jobbos kanyart és hátra sem nézek.
A folyosó végére érve megállok. El lehetett fordulni balra és jobbra is. Fogalmam sincs merre mennyek ezért megfordulok, hogy útbaigazítás kérjek, de ahogy megfordulok egy kar a vállamra vonódik és visszafordít alaphelyzetbe.
- Gyere - mondja. De nem is Suga és nem is Nam.
Megfogja kézfejem és elkezd húzni.
- Ah többiekh? - lihegem a loholva.
- A másik iránybah mentek. - válaszol.
Most komoly? A másik irányba futottak és nem is szóltak? Milyen kedves emberek vannak erre fele. Ha hogyishívják nem jön utánam akkor még mindig a folyosón állnék, vagy visszafutottam volna.
Hirtelen a homályból a naplemente fényei szűrődtek ki és égették szét a retinám mikor kiértünk az építményből. De mivel olyan ügyes vagyok, megbotlok a küszöbben(?) és szerencsésen lefejelem az előttem lévő fiú hátát, minek hatására mind a ketten elesünk. Ő a száraz földre én pedig a hátára.
Fejem felemelem és lábam irányába fordítva nézem, ahogy a tömb szép lassan lecsúszik a szakadékba.
Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt tüdőmből majd lemászok elrablómból lett megmentőmről. Egy mosollyal köszönöm meg tettét amit viszonoz és csak a fejét rázza.
- Amúgy HoSeok, de csak J-Hope. - kezét nyújtja amit én vonakodva de elfogadok.
- DaeMin, de csak DaeMin. - humorizálva rázom meg a kezét, de abban a pillanatba jut eszembe - NAM!! - kiáltok.
Az "elrablóm" a kipárnázott kanapéra lök és az új jövevénynek szenteli figyelmét.
- Monster! - a hangjában meglepődés vehető észre - Azt hittem már rég egy tömb alatt fekverészel.
A hajam az arcomba hullott. Semmi kedvem végignézni, ahogy összeugrik két agyoniskolázott. Ebben a pillanatban érdekesebbnek tűnik a körmöm bogarászása mint az a bizonyos "Monster" gyerek. Meg milyen hülye becenév ez?! Biztos valami elmeháborodott lehet.
- Én sem számítottam rád azt elhiheted. - amikor meghallom hangját az összes vér kifut az arcomból. Fal fehéren és kikerekedett szemekkel emelem fel fejem és nézem a két civakodót.
- Nam?! - ennyit tudok kinyögni hirtelen. Hangom is alig volt így nem is hallhatták meg mivel figyelni sem figyelnek rám.
Mintha áram ütött volna meg mikor megláttam Nam kezében a botot. A lába. Úristen, hogy lehetett ilyen hülye? Villámgyorsan pattanok fel a helyemről és sietek a fiúkhoz.
- Te őszintén! Normális vagy? Komolyan. Hogy lehetsz ilyen felelőtlen saját magaddal szemben? - hitetlenkedve nézek a fiúra amíg a másik csak pillázik.
- Figyelj szerintem nem ez lenne a legnagyobb gond. - úgy mondja mintha egy két órával ezelőtt nem akart volna meghalni.
Szóra nyitom a számat, de Suga megelőzött:
- Szóval a cica ismeri a kicsi Monstert. Milyen aranyos!
Szúrós szemekkel nézek a majdnem mögöttem álló személyre, de a szemese rebbent a gyilkos pillantásomra.
- Cica? - Nam mosolyogva néz rám - Ilyen kurvás becenevet is csak te találhatsz ki YoonGi.
YoonGi?! Szóval ez a neve. Hmmm, nem is rossz. Most komolyan azon gondolkozom, hogy milyen jó név ez? Megbolondultam. Tuti.
- Na, de mindegy. Dae, mennyünk. - karon ragad a szőkeség a maga után vonszol.
Vagyis csak vonszolna, de Suga a másik karomat fogja meg és ránt vissza magához.
- A cicus nem megy sehova!
- Dehogynem! - húz vissza Nam.
Vagy 2 percig ez ment mikor egy kisebb moraj töltötte meg az eddig veszekedéssel töltött teret. Megint.
Ugyan az az érzés vett körbe mint pár órával ezelőtt. De mint akkor így most is a talaj mozog alattam. Az egész épület mint egy rongybaba, úgy remeg meg körülöttünk. Elsőnek nem esett le senkinek, de amikor a maradék plafon is elkezd potyogni hirtelen mind a négyen elkezdünk futni. Mivel fogalmam sem volt merre mennyek, veszek egy jobbos kanyart és hátra sem nézek.
A folyosó végére érve megállok. El lehetett fordulni balra és jobbra is. Fogalmam sincs merre mennyek ezért megfordulok, hogy útbaigazítás kérjek, de ahogy megfordulok egy kar a vállamra vonódik és visszafordít alaphelyzetbe.
- Gyere - mondja. De nem is Suga és nem is Nam.
Megfogja kézfejem és elkezd húzni.
- Ah többiekh? - lihegem a loholva.
- A másik iránybah mentek. - válaszol.
Most komoly? A másik irányba futottak és nem is szóltak? Milyen kedves emberek vannak erre fele. Ha hogyishívják nem jön utánam akkor még mindig a folyosón állnék, vagy visszafutottam volna.
Hirtelen a homályból a naplemente fényei szűrődtek ki és égették szét a retinám mikor kiértünk az építményből. De mivel olyan ügyes vagyok, megbotlok a küszöbben(?) és szerencsésen lefejelem az előttem lévő fiú hátát, minek hatására mind a ketten elesünk. Ő a száraz földre én pedig a hátára.
Fejem felemelem és lábam irányába fordítva nézem, ahogy a tömb szép lassan lecsúszik a szakadékba.
Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt tüdőmből majd lemászok elrablómból lett megmentőmről. Egy mosollyal köszönöm meg tettét amit viszonoz és csak a fejét rázza.
- Amúgy HoSeok, de csak J-Hope. - kezét nyújtja amit én vonakodva de elfogadok.
- DaeMin, de csak DaeMin. - humorizálva rázom meg a kezét, de abban a pillanatba jut eszembe - NAM!! - kiáltok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése