6. rész

- Amúgy HoSeok, de csak J-Hope. - kezét nyújtja amit én vonakodva de elfogadok.

- DaeMin, de csak DaeMin. - humorizálva rázom meg a kezét, de abban a pillanatba jut eszembe - NAM!! - kiáltok.

 Az épület maradéka előtt rohanok végig és a másik lehetséges kijárat után veszem az irányt. Mi mentünk a hosszabb úton még is kiértünk. De őket miért nem találjuk akkor? Megrémiszt a gondolat is, hogy Nam - na meg Suga - bent ragadt és a mélybe zuhant.

 Egy kéz fej simul vállamra ezzel lassítva a tempóm, de a szívem ugyan olyan gyorsan zakatol.

 - Nyugi van - szólalt HoSeok - biztos kijutottak.

 Hogy tud ő ennyire nyugodt lenni, ha az állítólagos barátjáról van szó? Nem?! Egy apró mosolyt eresztek felé, de nem tudom leállítani gondolataim. Féltem őt, féltem őket. Fel kavart az egész ami az elmúlt napban történt velem.

 Már sötétedik is. Egy biztonságos helyet kellene keresni, de nem tudnám itt hagyni a két srácot. Ők az elsők és csak utána lehet arról szó, hogy hol pihenjek.

 - Hé! - a fiú mellettem megindul. Már szinte fut.

 Pár másodperce telik de én is észre veszek. Meg vannak!!

 A mellkasomból nagy levegő mennyiség törik fel. Megkönnyebbülök, hogy semmi bajuk nincs. Hála' az égnek, csak Nam bokája rándult ki amit egy erősebb mozdulattal Suga visszaránt.

 Óriásit fékezek mikor odaérek és megölelem a szőkeséget. A tüdőm majd' kiszakad a helyéről. Már kezdem kellemetlenül érezni magam, mikor két kéz simul a hátamra és magabiztosan húz közelebb.

 - Juuuuuuuuj de kis aranyosak! - J-Hope kapcsol, talán azért mert unta, hogy síri csönd van. A teste hátulról nekem lökődik és beleolvad az ölelkezésünkbe.

 - Nagyon. - Suga-nak már hangszínéből ítélve szeme körívet tesz le.

 NamJoon úgy döntött inkább elenged, de a drága Hope-nak ez nem áll szándékában. Kicsit kuncogok majd kiegyenesedek mire a fiú is lehámozza magát rólam.

~*~*~*~*~*~

 A nap már épp, hogy látszik a horizonton. A sötétség körül ölel minek, már alig lehet látni valamit. Utunk a város középpontjába vezet, ahol számítunk a további társaságra, de egyenlőre sehol senki, semmi.

 Hopie-val egymás mellett lépegetünk. Olykor, olykor előtör belőle egy 'hatalmas' poén. Bár a legtöbbjét nem értem, de azért nevetek vele együtt. Sokszor ahogy megjátssza magát csak attól mosolyt csal az arcomra.

 A másik két fiú nem nagyon szimpatizál egymással. A feszültség felhője egyre keményebb, késsel lehetne vágni. Valahogy mégsem érzik kellemetlenül magukat. Amikor rájuk bukkantunk, a szemükben lehetett látni egyfajta 'szeretetet' ha lehetne ezt mondani. Mintha régen szorosan kötődtek volna egymáshoz. Nem biztos, szóval senki ne nézzen hülyének, ez csak egy feltételezés. Én igen is rossz ember ismerő vagyok. De ez valami más. Nem tudom mi, de kiderítem.

 - Mikor érünk már odaaaa? - húzza el HoSeok az 'a' betűt és léptei lomhábbak lesznek. Karját maga elé lógatja és begörnyed mint egy öregember.

 - Nem fognád be végre a pofádat? Mi is fáradtak vagyunk, de mégsem nyavalygunk. - fordul hátra a szőke - Már fáj a fejem a pofázásodtól.

 Egy apró nyöszörgés hallok mellőlem, majd gyors léptekkel előremegy az, kinek a jókedvemet köszönhetem. De ez egyszerre foszlik szét. Szúrós szemekkel nézek Nam-ra aki csak megrántja vállát és megvárja míg beérem és együtt megyünk tovább.

 - Hé - fordulok felé - Lehetne egy kérdésem?

 - Hmmm - kapom a választ amit igennek veszek.
 - Te és Suga - kicsit gondolkodom, hogy ki e mondjam, de a végén ráveszem magam - régről ismeritek egymást?
 A lélegzetvétele hirtelen megsokszorozódik. Egy szót sem mond, csak mellettem kullog. Ez az egyik dolog ami fel tud idegesíteni. Ha kérdezek valakitől valamit és nem válaszol.
 - Hé! - kicsit erélyesebben szólok rá, mire ő megáll.
 - Békén hagyhatnál ezzel. Nem a legjobb időszak volt érted?!
 Bár nem látom arckifejezését de biztos vagyok abban, hogy szemmel szinte ölni tudna. Fejemet inkább lehajtom és tovább araszolok a betonnak látszódó szürke úton.
 Az elkövetkezendő percekben ez lett a legérdekesebb dolog a világon. Itt-ott feltöredezett - gondolom - a földmozgás miatt. Ha nem figyel oda az ember fel is bukhat benne. A megszáradt por egyenletlenül terül el rajta. Hol kisebb buckákat kreált a szél, hol pedig épp, hogy megszórta azt. A sötétben feketének tűnő út teljesen az egykor házaknak kinéző romokhoz nyúlt ki. Így megmagyarázható, hogy honnan jött a por.
 - Figyelj - felkaromra öt ujj simul és óvatosan visszaránt. - Köztem és - itt nyel egyet - Suga között nagyon szoros kapcsolat volt.

--------------------------------------------------------------

Bocsi, bocsi, bocsi, bocsi, hogy ilyen későn de elég sok dolgom volt mostanában. Ugye suli, mert miért is ne, hogy az utolsó hétre teszik szó szerint a dolgozatokat. Meg apuékkal is összeugrottam, deeee nem is érdekes.

Az a lényeg, hogy újra itt vagyok és még nem ment el a kedvetek az olvasástól!!!

5. rész

Dae Pov

[...]

 - Hagyjatok már! - sipákolom.

 A felkaromon lévő kézfej szorítása egyre inkább erősködik majd egy szobába tuszkol be.

 - Ohh, a cica kinyitotta a száját? - hajol a fülemhez, bár a hangerejéből nem vesz.

 "Cica". Nem hívtak egyszer sem így. Azt akarom, hogy soha többet ne hívjanak így. Olyan, megalázó. A sarkon lévő "örömlányokat" szokták így becézgetni és én egyáltalán nem vagyok az. Elég messze állok tőlük.

 A fejem abban a pillanatba törni kezdtem ahogy belépek a kis helyiségbe. Hogy juthatnék ki innen? Egyáltalán kik ők? Mit akarnak tőlem? Nem hiszem, hogy egy normális ember az igényei kielégítésére gondol mikor ilyen helyzetben van. Vagy ki tudja.

 A szobában az egyetlen kiút az ajtó, amire - hála' az előző próbálkozásomnak - szemmel tartanak. Szóval az kilőve. Végig nézve a mályva színű kopott falon, szemem elé tárul egy nyitott ablak. De amilyen szerencsém van - mint mindig -  mivel a kilátás ugyan az mint pár emelettel feljebb.

 Balra a sarokban állt(!) egy kis asztal amire a mennyezet törmeléke esett így az már csak az alól látszik ki. A bútorral ellentétes irányban egy szürkés színű kanapé terült el és mellette szorosan egy kis fotel kapcsolódott hozzá. A huzata itt-ott fel van szakadva de jó állapotban van.

 - Gyere cica! - Suga a dívány felé vezet.

 Az "idegen" fiú az ablakhoz sétál és úgy néz ki az ablakon, mintha nem hinne a szemének. Bár ez nem meglepő.

 - Suga nem hiszem, hogy ez megfe...

 - Suga...!

 Egy apró nyikorgás, majd egy nagy puffanás hallatszik. Az ajtó hirtelen a padlóval találkozik és a tokot maga mögött hagyja.
 Az "elrablóm" a kipárnázott kanapéra lök és az új jövevénynek szenteli figyelmét.
 - Monster! - a hangjában meglepődés vehető észre - Azt hittem már rég egy tömb alatt fekverészel.
 A hajam az arcomba hullott. Semmi kedvem végignézni, ahogy összeugrik két agyoniskolázott. Ebben a pillanatban érdekesebbnek tűnik a körmöm bogarászása mint az a bizonyos "Monster" gyerek. Meg milyen hülye becenév ez?! Biztos valami elmeháborodott lehet.
 - Én sem számítottam rád azt elhiheted. - amikor meghallom hangját az összes vér kifut az arcomból. Fal fehéren és kikerekedett szemekkel emelem fel fejem és nézem a két civakodót.
 - Nam?! - ennyit tudok kinyögni hirtelen. Hangom is alig volt így nem is hallhatták meg mivel figyelni sem figyelnek rám.
 Mintha áram ütött volna meg mikor megláttam Nam kezében a botot. A lába. Úristen, hogy lehetett ilyen hülye? Villámgyorsan pattanok fel a helyemről és sietek a fiúkhoz.
 - Te őszintén! Normális vagy? Komolyan. Hogy lehetsz ilyen felelőtlen saját magaddal szemben? - hitetlenkedve nézek a fiúra amíg a másik csak pillázik.
 - Figyelj szerintem nem ez lenne a legnagyobb gond. - úgy mondja mintha egy két órával ezelőtt nem akart volna meghalni.
 Szóra nyitom a számat, de Suga megelőzött:
 - Szóval a cica ismeri a kicsi Monstert. Milyen aranyos!
 Szúrós szemekkel nézek a majdnem mögöttem álló személyre, de a szemese rebbent a gyilkos pillantásomra.
 - Cica? - Nam mosolyogva néz rám - Ilyen kurvás becenevet is csak te találhatsz ki YoonGi.
 YoonGi?! Szóval ez a neve. Hmmm, nem is rossz. Most komolyan azon gondolkozom, hogy milyen jó név ez? Megbolondultam. Tuti.
 - Na, de mindegy. Dae, mennyünk. - karon ragad a szőkeség a maga után vonszol.
 Vagyis csak vonszolna, de Suga a másik karomat fogja meg és ránt vissza magához.
 - A cicus nem megy sehova!
  - Dehogynem! - húz vissza Nam.
 Vagy 2 percig ez ment mikor egy kisebb moraj töltötte meg az eddig veszekedéssel töltött teret. Megint.
 Ugyan az az érzés vett körbe mint pár órával ezelőtt. De mint akkor így most is a talaj mozog alattam. Az egész épület mint egy rongybaba, úgy remeg meg körülöttünk. Elsőnek nem esett le senkinek, de amikor a maradék plafon is elkezd potyogni hirtelen mind a négyen elkezdünk futni. Mivel fogalmam sem volt merre mennyek, veszek egy jobbos kanyart és hátra sem nézek.
 A folyosó végére érve megállok. El lehetett fordulni balra és jobbra is. Fogalmam sincs merre mennyek ezért megfordulok, hogy útbaigazítás kérjek, de ahogy megfordulok egy kar a vállamra vonódik és visszafordít alaphelyzetbe.
 - Gyere - mondja. De nem is Suga és nem is Nam.
 Megfogja kézfejem és elkezd húzni.
 - Ah többiekh? - lihegem a loholva.
 - A másik iránybah mentek. - válaszol.
 Most komoly? A másik irányba futottak és nem is szóltak? Milyen kedves emberek vannak erre fele. Ha hogyishívják nem jön utánam akkor még mindig a folyosón állnék, vagy visszafutottam volna.
 Hirtelen a homályból a naplemente fényei szűrődtek ki és égették szét a retinám mikor kiértünk az építményből. De mivel olyan ügyes vagyok, megbotlok a küszöbben(?) és szerencsésen lefejelem az előttem lévő fiú hátát, minek hatására mind a ketten elesünk. Ő a száraz földre én pedig a hátára.
 Fejem felemelem és lábam irányába fordítva nézem, ahogy a tömb szép lassan lecsúszik a szakadékba.
 Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt tüdőmből majd lemászok elrablómból lett megmentőmről. Egy mosollyal köszönöm meg tettét amit viszonoz és csak a fejét rázza.
 - Amúgy HoSeok, de csak J-Hope. - kezét nyújtja amit én vonakodva de elfogadok.
 - DaeMin, de csak DaeMin. - humorizálva rázom meg a kezét, de abban a pillanatba jut eszembe - NAM!! - kiáltok.