6. rész

- Amúgy HoSeok, de csak J-Hope. - kezét nyújtja amit én vonakodva de elfogadok.

- DaeMin, de csak DaeMin. - humorizálva rázom meg a kezét, de abban a pillanatba jut eszembe - NAM!! - kiáltok.

 Az épület maradéka előtt rohanok végig és a másik lehetséges kijárat után veszem az irányt. Mi mentünk a hosszabb úton még is kiértünk. De őket miért nem találjuk akkor? Megrémiszt a gondolat is, hogy Nam - na meg Suga - bent ragadt és a mélybe zuhant.

 Egy kéz fej simul vállamra ezzel lassítva a tempóm, de a szívem ugyan olyan gyorsan zakatol.

 - Nyugi van - szólalt HoSeok - biztos kijutottak.

 Hogy tud ő ennyire nyugodt lenni, ha az állítólagos barátjáról van szó? Nem?! Egy apró mosolyt eresztek felé, de nem tudom leállítani gondolataim. Féltem őt, féltem őket. Fel kavart az egész ami az elmúlt napban történt velem.

 Már sötétedik is. Egy biztonságos helyet kellene keresni, de nem tudnám itt hagyni a két srácot. Ők az elsők és csak utána lehet arról szó, hogy hol pihenjek.

 - Hé! - a fiú mellettem megindul. Már szinte fut.

 Pár másodperce telik de én is észre veszek. Meg vannak!!

 A mellkasomból nagy levegő mennyiség törik fel. Megkönnyebbülök, hogy semmi bajuk nincs. Hála' az égnek, csak Nam bokája rándult ki amit egy erősebb mozdulattal Suga visszaránt.

 Óriásit fékezek mikor odaérek és megölelem a szőkeséget. A tüdőm majd' kiszakad a helyéről. Már kezdem kellemetlenül érezni magam, mikor két kéz simul a hátamra és magabiztosan húz közelebb.

 - Juuuuuuuuj de kis aranyosak! - J-Hope kapcsol, talán azért mert unta, hogy síri csönd van. A teste hátulról nekem lökődik és beleolvad az ölelkezésünkbe.

 - Nagyon. - Suga-nak már hangszínéből ítélve szeme körívet tesz le.

 NamJoon úgy döntött inkább elenged, de a drága Hope-nak ez nem áll szándékában. Kicsit kuncogok majd kiegyenesedek mire a fiú is lehámozza magát rólam.

~*~*~*~*~*~

 A nap már épp, hogy látszik a horizonton. A sötétség körül ölel minek, már alig lehet látni valamit. Utunk a város középpontjába vezet, ahol számítunk a további társaságra, de egyenlőre sehol senki, semmi.

 Hopie-val egymás mellett lépegetünk. Olykor, olykor előtör belőle egy 'hatalmas' poén. Bár a legtöbbjét nem értem, de azért nevetek vele együtt. Sokszor ahogy megjátssza magát csak attól mosolyt csal az arcomra.

 A másik két fiú nem nagyon szimpatizál egymással. A feszültség felhője egyre keményebb, késsel lehetne vágni. Valahogy mégsem érzik kellemetlenül magukat. Amikor rájuk bukkantunk, a szemükben lehetett látni egyfajta 'szeretetet' ha lehetne ezt mondani. Mintha régen szorosan kötődtek volna egymáshoz. Nem biztos, szóval senki ne nézzen hülyének, ez csak egy feltételezés. Én igen is rossz ember ismerő vagyok. De ez valami más. Nem tudom mi, de kiderítem.

 - Mikor érünk már odaaaa? - húzza el HoSeok az 'a' betűt és léptei lomhábbak lesznek. Karját maga elé lógatja és begörnyed mint egy öregember.

 - Nem fognád be végre a pofádat? Mi is fáradtak vagyunk, de mégsem nyavalygunk. - fordul hátra a szőke - Már fáj a fejem a pofázásodtól.

 Egy apró nyöszörgés hallok mellőlem, majd gyors léptekkel előremegy az, kinek a jókedvemet köszönhetem. De ez egyszerre foszlik szét. Szúrós szemekkel nézek Nam-ra aki csak megrántja vállát és megvárja míg beérem és együtt megyünk tovább.

 - Hé - fordulok felé - Lehetne egy kérdésem?

 - Hmmm - kapom a választ amit igennek veszek.
 - Te és Suga - kicsit gondolkodom, hogy ki e mondjam, de a végén ráveszem magam - régről ismeritek egymást?
 A lélegzetvétele hirtelen megsokszorozódik. Egy szót sem mond, csak mellettem kullog. Ez az egyik dolog ami fel tud idegesíteni. Ha kérdezek valakitől valamit és nem válaszol.
 - Hé! - kicsit erélyesebben szólok rá, mire ő megáll.
 - Békén hagyhatnál ezzel. Nem a legjobb időszak volt érted?!
 Bár nem látom arckifejezését de biztos vagyok abban, hogy szemmel szinte ölni tudna. Fejemet inkább lehajtom és tovább araszolok a betonnak látszódó szürke úton.
 Az elkövetkezendő percekben ez lett a legérdekesebb dolog a világon. Itt-ott feltöredezett - gondolom - a földmozgás miatt. Ha nem figyel oda az ember fel is bukhat benne. A megszáradt por egyenletlenül terül el rajta. Hol kisebb buckákat kreált a szél, hol pedig épp, hogy megszórta azt. A sötétben feketének tűnő út teljesen az egykor házaknak kinéző romokhoz nyúlt ki. Így megmagyarázható, hogy honnan jött a por.
 - Figyelj - felkaromra öt ujj simul és óvatosan visszaránt. - Köztem és - itt nyel egyet - Suga között nagyon szoros kapcsolat volt.

--------------------------------------------------------------

Bocsi, bocsi, bocsi, bocsi, hogy ilyen későn de elég sok dolgom volt mostanában. Ugye suli, mert miért is ne, hogy az utolsó hétre teszik szó szerint a dolgozatokat. Meg apuékkal is összeugrottam, deeee nem is érdekes.

Az a lényeg, hogy újra itt vagyok és még nem ment el a kedvetek az olvasástól!!!

5. rész

Dae Pov

[...]

 - Hagyjatok már! - sipákolom.

 A felkaromon lévő kézfej szorítása egyre inkább erősködik majd egy szobába tuszkol be.

 - Ohh, a cica kinyitotta a száját? - hajol a fülemhez, bár a hangerejéből nem vesz.

 "Cica". Nem hívtak egyszer sem így. Azt akarom, hogy soha többet ne hívjanak így. Olyan, megalázó. A sarkon lévő "örömlányokat" szokták így becézgetni és én egyáltalán nem vagyok az. Elég messze állok tőlük.

 A fejem abban a pillanatba törni kezdtem ahogy belépek a kis helyiségbe. Hogy juthatnék ki innen? Egyáltalán kik ők? Mit akarnak tőlem? Nem hiszem, hogy egy normális ember az igényei kielégítésére gondol mikor ilyen helyzetben van. Vagy ki tudja.

 A szobában az egyetlen kiút az ajtó, amire - hála' az előző próbálkozásomnak - szemmel tartanak. Szóval az kilőve. Végig nézve a mályva színű kopott falon, szemem elé tárul egy nyitott ablak. De amilyen szerencsém van - mint mindig -  mivel a kilátás ugyan az mint pár emelettel feljebb.

 Balra a sarokban állt(!) egy kis asztal amire a mennyezet törmeléke esett így az már csak az alól látszik ki. A bútorral ellentétes irányban egy szürkés színű kanapé terült el és mellette szorosan egy kis fotel kapcsolódott hozzá. A huzata itt-ott fel van szakadva de jó állapotban van.

 - Gyere cica! - Suga a dívány felé vezet.

 Az "idegen" fiú az ablakhoz sétál és úgy néz ki az ablakon, mintha nem hinne a szemének. Bár ez nem meglepő.

 - Suga nem hiszem, hogy ez megfe...

 - Suga...!

 Egy apró nyikorgás, majd egy nagy puffanás hallatszik. Az ajtó hirtelen a padlóval találkozik és a tokot maga mögött hagyja.
 Az "elrablóm" a kipárnázott kanapéra lök és az új jövevénynek szenteli figyelmét.
 - Monster! - a hangjában meglepődés vehető észre - Azt hittem már rég egy tömb alatt fekverészel.
 A hajam az arcomba hullott. Semmi kedvem végignézni, ahogy összeugrik két agyoniskolázott. Ebben a pillanatban érdekesebbnek tűnik a körmöm bogarászása mint az a bizonyos "Monster" gyerek. Meg milyen hülye becenév ez?! Biztos valami elmeháborodott lehet.
 - Én sem számítottam rád azt elhiheted. - amikor meghallom hangját az összes vér kifut az arcomból. Fal fehéren és kikerekedett szemekkel emelem fel fejem és nézem a két civakodót.
 - Nam?! - ennyit tudok kinyögni hirtelen. Hangom is alig volt így nem is hallhatták meg mivel figyelni sem figyelnek rám.
 Mintha áram ütött volna meg mikor megláttam Nam kezében a botot. A lába. Úristen, hogy lehetett ilyen hülye? Villámgyorsan pattanok fel a helyemről és sietek a fiúkhoz.
 - Te őszintén! Normális vagy? Komolyan. Hogy lehetsz ilyen felelőtlen saját magaddal szemben? - hitetlenkedve nézek a fiúra amíg a másik csak pillázik.
 - Figyelj szerintem nem ez lenne a legnagyobb gond. - úgy mondja mintha egy két órával ezelőtt nem akart volna meghalni.
 Szóra nyitom a számat, de Suga megelőzött:
 - Szóval a cica ismeri a kicsi Monstert. Milyen aranyos!
 Szúrós szemekkel nézek a majdnem mögöttem álló személyre, de a szemese rebbent a gyilkos pillantásomra.
 - Cica? - Nam mosolyogva néz rám - Ilyen kurvás becenevet is csak te találhatsz ki YoonGi.
 YoonGi?! Szóval ez a neve. Hmmm, nem is rossz. Most komolyan azon gondolkozom, hogy milyen jó név ez? Megbolondultam. Tuti.
 - Na, de mindegy. Dae, mennyünk. - karon ragad a szőkeség a maga után vonszol.
 Vagyis csak vonszolna, de Suga a másik karomat fogja meg és ránt vissza magához.
 - A cicus nem megy sehova!
  - Dehogynem! - húz vissza Nam.
 Vagy 2 percig ez ment mikor egy kisebb moraj töltötte meg az eddig veszekedéssel töltött teret. Megint.
 Ugyan az az érzés vett körbe mint pár órával ezelőtt. De mint akkor így most is a talaj mozog alattam. Az egész épület mint egy rongybaba, úgy remeg meg körülöttünk. Elsőnek nem esett le senkinek, de amikor a maradék plafon is elkezd potyogni hirtelen mind a négyen elkezdünk futni. Mivel fogalmam sem volt merre mennyek, veszek egy jobbos kanyart és hátra sem nézek.
 A folyosó végére érve megállok. El lehetett fordulni balra és jobbra is. Fogalmam sincs merre mennyek ezért megfordulok, hogy útbaigazítás kérjek, de ahogy megfordulok egy kar a vállamra vonódik és visszafordít alaphelyzetbe.
 - Gyere - mondja. De nem is Suga és nem is Nam.
 Megfogja kézfejem és elkezd húzni.
 - Ah többiekh? - lihegem a loholva.
 - A másik iránybah mentek. - válaszol.
 Most komoly? A másik irányba futottak és nem is szóltak? Milyen kedves emberek vannak erre fele. Ha hogyishívják nem jön utánam akkor még mindig a folyosón állnék, vagy visszafutottam volna.
 Hirtelen a homályból a naplemente fényei szűrődtek ki és égették szét a retinám mikor kiértünk az építményből. De mivel olyan ügyes vagyok, megbotlok a küszöbben(?) és szerencsésen lefejelem az előttem lévő fiú hátát, minek hatására mind a ketten elesünk. Ő a száraz földre én pedig a hátára.
 Fejem felemelem és lábam irányába fordítva nézem, ahogy a tömb szép lassan lecsúszik a szakadékba.
 Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt tüdőmből majd lemászok elrablómból lett megmentőmről. Egy mosollyal köszönöm meg tettét amit viszonoz és csak a fejét rázza.
 - Amúgy HoSeok, de csak J-Hope. - kezét nyújtja amit én vonakodva de elfogadok.
 - DaeMin, de csak DaeMin. - humorizálva rázom meg a kezét, de abban a pillanatba jut eszembe - NAM!! - kiáltok. 

4. rész

 Nem tudom, hogy hol vagyok. Annyi biztos hogy 2 emelettel lejjebb mert, 4 lépcsősort lefutottam. Teljesen ki vagyok fulladva, de a kiutat még mindig nem találom. Követőimet már réges-rég lehagytam, de a rettegés még mindig bennem van.

 Hova kerültem te úristen?! Rögtön vissza kellett volna mennem Nam-hoz. Ügyes vagy Dae. Legszívesebben megveregettem volna a vállamat de hangokat hallottam magam mögül.

 Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak. Próbálok kinyitni pár ajtót, de ismét hasra estem. Egyik sincs nyitva. Van két lehetőségem. Vagy futok, vagy bebújok egy rozzant fa szekrénybe. A léptekhez már elég ismerős hangok csatlakoznak így kénytelen vagyok vetődni a bútorba és magamra csukni az ajtót.

 Összehúzom lábamat, hogy elférjek hosszában. A hátam nekidöntöm a fa oldalának, de rossz ötlet. Ismét. Pólóm átázik és nedves lesz a hátam. Istenem csak add, hogy víz legyen és ne valami más.

 - Merre mehetett? - hallom meg Suga hangját nem is olyan messze - Oh, az Istenit.

 A búvóhelyem megrázkódik. Az oxigén megint bent ragad. Most vagy megtalálnak vagy nem. A szememet összeszorítom és várom a következményeket.

 - Hogy lehetsz ilyen béna? - neveti ki a másik, akinek nevét még mindig nem tudom.

 - Mert ez nagyon vicces ugye? A rohadt szekrényt is ide kellett tenni.

 A lehajtott fejem hirtelen hátravetődik én pedig előre, majd a végén a kinyílt ajtók mellett fekszem a földön. Folyamatosan a plafont pásztázom. Suga által a szekrény felborult és én most a földön fetrengek. Nagyon jó.

 Most őszintén, hogy lehetek ekkora szerencsétlen? Elmegyek kajáért, eltévedek, majd két ember által bennragadtam egy házban, tiszta víz vagyok és Nam pedig még mindig vár rám. Jaj istenem. Ha elmegy onnan én nem tudom mit csinálok. Kitekerem a nyakát. Nyugi, mindjárt ott vagyok. Vagyis egy kicsit később, de ha eddig kibírtad akkor most is kifogod!

 - Előbújt a kiscica?

 Két vigyorgó pasassal nézek farkasszemet. Fényforrás árva jelét nem látom, de szemük csillogott. Ijesztően.

 Torkom egy éles és hangos sikoly hagyja el

[...]

NAM POV

 Pár perc eltelte után már alig bírtam ki. És most? Már vagy másfél-két órája itt ülök és várom, hogy Dae visszajöjjön. Csak nem olyan szerencsétlen, hogy eltévedjen. Vagy de? Óóó te lány. Siess egy picit, mert kilyukad a gyomrom.

 A lábam még mindig bizsereg, de már nem vérzik. Ráállni még mindig nem merek. Azóta is ebben a pózban ülök, hogy egyedül hagytak. A hátam és a hátsó felem is már zsibbad. Ez nem igaz. 

 Óvatosan felhúzom a zoknimat a zsepivel körbetekert lábfejemre és elkúszok a cipőmig. Na még csak most jön az ami még nem volt. Egy "kis kavics" segítségül szolgál, hogy feltápászkodjam magamat, de az a fájdalom, ami végigfut a lábamon szinte tűrhetetlen.

 De ez nem tart engem vissza. A közelben épp volt egy vasdarab, aminek a vége 90°ra meg volt hajlítva. Még a természet is velem van gyerekek! Oda sompolygok majd visszafordulok a lány cuccaiért. Lehajolok és beledobálom, a táskába és a vállamra csúsztatom a kis szütyőt. Mit ne mondjak, igazán jól áll nekem a fehér csipkés táska. Ami inkább barna. Vagy mit tom' én. Nem értek az ilyenekhez.

 Csiga lassúsággal kezdek araszolni abba az irányba amerre Dae ment.

 Miért vagyok ilyen figyelmetlen? Hát nem igaz. Egy kibaszott vaslemez állt a talpamba és ezt nem vettem észre. Ó én figyelmetlen barom.

 Saját magamban zsörtölődöm miközben megyek előre. A romok megtöbbszöröződnek és egyre inkább jobb állapotban voltak. Biztos a rengés folyamán megtartották egymást. Az oldalukból kisebb-nagyobb darabok hiányoztak de még úgy ahogy túlélték a katasztrófát.

 A szűkös út amiről azt hittem zsákutca, szélesedni kezd. Végül egy kis körtéren találom magam. Az épületek szorosan egymáshoz vannak dőlve, egy két helyen pont ilyen kis utca nyílik meg. Hol beomlott, hol nem. A talajt nem fedte beton, inkább kiszáradt föld ösvények vannak kitaposva, amin inkább vastag por réteg áll mint megszáradt sár.

 Mikor a tér közepére érek egy apró sikoly csapja meg kagylóimat. Csak tudnám honnan jön. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Dae az. De hol lehet?

 Gyorsabban bicegek egy nagyobb épület felé. Barna nagy ajtaja van és résnyire ki van nyitva. Mivel nem vagyok valami gyors ezért időbe telik oda érni, de mikor megtorpanok előtte villám gyorsasággal nyitom ki azt.

 - Hagyjatok már! - halk de annál ismerősebb hangot hallok.

 - Ohh, a cica kinyitotta a száját? - ez az ember.

 Nem, az nem lehet. Biztos csak képzelődök. Tempóm eléri a maxot és a hangok után iramodok.

 - Gyere szépen. - megint Ő. Nem lehet eltéveszteni.

 Az egyik szoba előtt haladok el mikor újra meghallom. Megállok, az ajtót nézem egy kicsit, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg itt tartózkodnak. Mozgolódást hallani. 100% hogy bent vannak.

 - Suga... - az ajtó egyet reccsent majd kidőlt. Magától. Na jó egy kicsit rá segítettem, de akkor is.

----------------------------------------------------------------

Hát ez hét közepe lett, de ha hosszú hétvégét nézzük nekem még az eleje xd

Hamarosan jelentkezem!^^

3. rész

 Fejem lehajtva csoszogok a semmibe. Nagyot sóhajtok, mikor meglátom ugyan azt a kidőlt fát, amely mellett most haladok el harmadjára.

 - Ajj, istenem! - hangom az elhagyatott épületek között visszhangzik egy jó darabig, majd elhallgat.

 Meg sem nézve hova de lehuppanok a mocsokba. Világos nadrágom szinte már teljesen beszívta a barnás-szürke anyagot. A felsőmön itt-ott apró szakadások, de nem vészes.

 Miközben végignézek magamon, egy apró kuncogó hangot hallok meg.

 Homlok ráncolva nézek körbe, de nem hiszem hogy valaki is lenne a közelbe mivel Nam-ot otthagytam egyedül.

 Jaj, remélem nincs semmi baja! - aggodalmaskodom magamban.

 Mivel további hangokat nem hallok, ezért elkönyvelem magamban, hogy csak a képzeletem szüleménye az egész. Egy darabig talán jól esett egy kicsit egyedül de most valahogy vágyom a társaságra. Furcsa. Mindig is szerettem egyedül lenni, nem voltam és nem is vagyok társasági ember.

  Mivel rájövök, hogy zsákmányszerző utam befuccsolt elkezdek abba az irányba araszolni amerről legelőször jöttem. Vagyis reménykedek benne, hogy ez az...

 Alig teszek pár lépést újra hallom a most már ismerős hangot. 180°os fordulatot produkálok de sehol senki. Lehet kezdek megőrülni.

 Meggondolatlanul de visszafele kezdek el sétálni. Szemem villámgyorsan cikázik a félig leomlott épületek között. Nagyon komoly az egész. Mintha már egy évek óta elhagyatott területen járnék. Mintha az idő által lenne ez a hely olyan amilyen.
 A lábam automatikusan a velem szemben lévő épületbe vezet. Ahogy belépek az ajtón kisebb portömeg száll fel, menekülve a rettentő súlyom alól. Beljebb lépegetek és egy puffanás kíséretében csukódik be mögöttem a fából készült ajtó.
 Arcomat hideg levegő csapja meg. Pedig van vagy 30 fok bent. Félelmem eltakarva indulok tovább. Kíváncsian nézek körbe a félhomályban. A falról a vakolat potyogott, a mennyezeten itt-ott kis lyukak voltak, ahol a a korai est fényei bevilágítanak.
 Erről jut eszembe, hogy vissza kéne tényleg menni. Lassan sötétedig és nekünk kell egy biztos szállás.. vagy csak egy fedett hely. Mert az biztos, hogy nem fogok arannyal bevont ágyon feküdni ma, vagy esetleg a közeljövőben.
 A fejemben kattognak a fogaskerekek, hogy most hogy jutok vissza, ha olyan hülye vagyok, hogy ebben a kibaszott épületben is eltévedek. De komolyan. Merre kell menni? Bármerre megyek csak 3 vagy 4 ágú kereszteződések vannak. Fuuuh. Tudom, hogy szerencsétlen vagyok, de hogy ennyire?
 - A franc ba már. - a lépéseimet gyorsabbra veszem.
 Már a végén bementem egy szobába ahol volt ablak és kinéztem, hogy ki e tudok ugrani. De ahogy kinézek a vér is meg fagy bennem. Nem elég az, hogy a másodikon vagyok - fogalmam sincs, hogy kerülök két emelettel feljebb mint eredetileg -, de ennek a háznak a háta mögött egy elég mély szakadék van.
 Az adrenalin egyre jobban töltöti ki testem minden egyes porcikáját. Hátra arcot parancsolok magamnak, de ahogy megfordulok beleütközök valakibe.
 - Mi a...? - a mondatot nem fejeztem be mikor hátrébb lépek - körülbelül 5 cm-t - és egy fekete bőrdzsekivel nézek farkas szemet.
 - Hova, hova cica? - szólal meg kissé rekedtes hangon.
 Ha eddig nem féltem akkor most igen. Szemem lesütöm és úgy szint fekete cipőjét kezdtem el bámulni. Teljesen lefagyok. Talán pár pillanat erejéig még levegőt sem veszek.
 - Hé cica, - a hangja lágyan hangzott - itt vagyok fent. - A keze gyors volt. Észre sem veszem de már nem egy ütött-kopott cipővel szemezek, hanem egy nagy és barna szempárral.
 A levegő újra beszorul és ismét nem mozdulok. Egyszerűen nem megy. A végtagjaim mintha feladták volna a szolgálatot. A gondolatmenetem is kihagy és csak akkor hallom fejemen belül a hangokat mikor meghallom megint azt a hangot.
 - Azért vegyél levegőt. - pimasz mosolyra húzza a száját, ami szinte azonnal beleégeti magát a fejembe. Apró körvonalak... sehol egy egyenes, vagy egy hibás mozdulattal elszúrt vonás. Évek múlva is emlékezni fogok rá.
 Már percek óta bámulom, mikor hangokat hallani a folyosóról. 
 - Hé, Suga... Nem találom a csajt... ohh - hangjából meglepődöttséget lehetett kivenni. - Úgy látom, hogy meg van.
 Felnevet. Milyen jó. Ennyire nevetséges vagyok vagy mi? És ahogy ez a gondolatmenet végigfut a fejemben kapcsolok.
 Körülbelül 2 centi van köztem és a velem szemben álló 'Suga'val. Az kézfejem, pedig ökölben van. De nem is ez lenne a baj, ha nem a fekete anyagot markolnám a mellkasán. És mint egy szobor úgy álltam a két fiú előtt.
 - Ohh - ennyit tudtam kinyögni, semmi többet. A kezem hátam mögé csaptam és párat hátrébb léptem.
 - Nézd meg mit csináltál. - fordul Suga az új jövevény felé. - Pedig én élveztem.
 Rá sem kellett néznem, de látom magam előtt ahogy mosoly jelenik meg orra alatt.
 Az agyam újra pörögni kezdett bennem. Alig pislogtam kettőt mikor fénysebességgel robogtam ki a szobából. A két fiú mikor észbe kapta kén már messze jártam. Na jó nem, de ahhoz igen, hogy legalább lerázzam őket egy időre....

------------------------------------------------------------

És újra itt!!:)

A hosszú hétvége miatt a következő részt még a hét elején fogom hozni!!

2. rész

Csak csöndben baktatunk egymás mellett. Senki nem szól egy szót se mivel mind a ketten meg voltunk győződve arról, hogy teljességgel lehetetlen amit az imént mondtam.
- Ha már együtt sétálunk  - kezdte Nam,  - legalább beszélgessünk. Nagyon irritáló ez a csönd.
Bár nekem még mindig nincs kedvem társalogni de azért belemegyek.
- Rendben. - mondom - És miről?
A fejem kicsit oldalra biccentem, hogy lássam beszélő partneremet. Ő  csak a földet bámulja vagy körbe tekintget, de semmiféle képen nem nézne rám.
Alig láthatóan megvonom a vállam és arcomat menetiránnyal szembe fordítom.
 - Nem tudom. - szólal meg néhány perc után. - Szereted a horror filmeket?
 Kérdése meglepett de válaszoltam rá.
 - Nincs velük semmi bajom. Bár irtóra be tudok parázni sok mindentől. - arcomon egy kínos mosoly jelenik meg.
 A fejem még mindig előre néz. Arccsontomnál egy kis pír jelenik meg, szerencsére vöröses hajam elfedi azt.
 Lehet zavarban vagyok bár nem tudom miért. Ez teljesen normális ha fél nem?! Egy kicsikét. Na jó, nagyon.
 Szemem sarkából látom, hogy ajkait épp szólásra nyitja, de mintha köd nyelte volna el. Homlokom ráncolva fordulok jobbra, de nem láttam semmit és senkit.
 Halk nyöszörgés hallok a lábam felől. Mivel a lábam nem adhat ki hangot - furcsa is lenne :'D - így lenézek.
 A szöszi a lábam mellett fetreng. Arca eltorzul és a keze automatikusan indul a lábfeje irányában, de ahogy megérinti  a fájdalom ül ki tekintetére és inkább visszahúzza.
 Apró piros pöttyök jelennek meg a földön. Egyre sűrűbben és egyre nagyobb cseppekben hullik a vér a cipő sarkáról.
 Egy percig kis sokk fog rabjává, de egy kis idő után képes vagyok megmozdulni.
 - Úristen! - a hangom felszökött pár oktávot.
 A szemem eltakarva fordítok hátat a földön fekvő fiúnak és pár lépés távolságot hagyok ki kettőnk között, majd  visszafordulok.
 - Mit csinálsz? - hangja neki is kicsit vékonyabb volt a kelleténél. A szemeiben könnyek sorban gyűltek de nem engedte őket lefolyni. - Gyere segíts!
 A szemeim kikerekedtek. Nagyon jól tudja mindenki aki ismer, hogy a vér látványától kifekszem. Volt már egy két ilyen eset. Egyszer megvágtam magam egy papírlappal és elájultam mikor elkezdett vérezni. Ez mind suliban, mindenki előtt. Próbáltam magam kimagyarázni azzal, hogy túl sok vért vesztettem, de nem hitte el senki...
 A fejem jobbra-balra ingatom. Nem akarok közelebb menni. Félek hogy kitaccsolok, vagy megint elájulok. Semmi kedvem nincs egyikhez se. 
 Már vagy 10 perce ülünk itt. Ő a hátát nekitámasztotta egy tömb darabnak én pedig leültem a koszba. Megállapítottuk, hogy egy vas darab fészkelte Nam talpába magát. A cipőjét sem tudja levenni, mivel ahogy megmozdítja azt mozdul vele a sebző eszköz így nagyobb fájdalmat okozva a sebzettnek.
 - Biztos nincs nálad valami fertőtlenítő? - néz rám bociszemekkel.
 Aprót sóhajtok, majd átnézem a táskámat. Találok benne kézfertőtlenítőt és egy 10 csomagos zsebkendő amibe volt körülbelül 3 db.
 Időbe telik mire ráveszem magam, hogy közelebb merészkedjek a sérülthöz. Szemem kicsit összeszorítom és közvetlen elé ülök. Ahogy meglátom az alvadt folyadékot cipője talpán képes lennék kirohanni a világból. Nagy lélegzet vétellel kaparom elő a szemöldökcsipeszemet a táskámból.
 - Na... - kezdem. - Most dőlj hátra és ha bármit érzel szoríts erre. - huzakodva de odanyújtom a felsőmet.
 - Mi? - szemöldöke szinte felfut homloka közepéig hirtelen. - Neeem,  te nem fogsz ezzel semmit sem csinálni. Kicsit pihentetem és majd utána kiszedem. Nem kell a segítség. Majd megoldom.
 Hogy hisztizik... - Ez az első gondolatom.
 Szemem megforgatom majd egy kézzel felsőtestét nekidöntöm a támasztékának. Automatikusan szemhéja lezáródik, én pedig nekilátok a feladatomnak.
 Kicsit megtörlöm zsepivel a vas körüli részt, hogy lássam célpontom, mire Sziszegést halok, de nem törődök vele. A csipesz végével megérintem a fémet majd "megcsípem" azt. Azt hiszem ez jobban fog fájni nekem mint neki. A látókörömből kikerül a lábfej és egy nagyobb rántással jön velem a csipesz és a hozzáfogott darabka is.
 Kell egy kis hatásszünet mire a fejem egyenesbe fordul. Óvatosan lehúzom a cipőt a szenvedő Nam-ról majd a zoknija is így jár. Nagy puffanással jelezte a lábbeli, hogy földet ért, mivel a hátam mögé dobtam.
 A kezembe téved a fertőtlenítőt. Lehet nem lesz valami nagy hatása, de jobb mint a semmi. A vállam megrántom majd  egy újabb zsepire ráfolyatok egy kisebb adagot. Az "áldozat" érdeklődő szemekkel figyel. Kicsit fintorog de ellazul és tűri a kínzásomat.
 Amikor a hideg zselé az érintett bőrfelülethez ér azonnal elkapja lábát onnan. Vagyis kapta volna, ha én nem kapaszkodok bele és csúszok végig a poron, így a zsepi még mindig a talpára van tapadva.
 - Milyen reflexed van neked ember? - csodálkozást hallok hangjában, de nem foglalkozok vele.
 2 perc alatt körülbelül 13x hallottam azt hogy: "Ez hideg!" "Csíp!" "Viszket!" "Mikor hagyod abba?" mondatokat.
 Mikor majdnem kifogyasztom a fertőtlenítős tubust, mikor leállok a tisztítással és a szemetet kicsit távolabb vittem tőlünk.
 - Éhes vagyok! - jelentette ki Nam.
 - És honnan szerezzek ne.... Tudod mit?! Maradj itt, körül nézek, mindjárt jövök.
Ennyivel rendezem le a siránkozó fiút és futok a csönd felé.
 Ami nem is volt olyan csöndes...

---------------------------------------------------------------

Gyerekek, ez volt a második rész.

Bocsánatot szeretnék kérni, hogy ilyen későn hozom a részt, de most tudtam egy kicsit hosszabb időre a géphez.

Na most vagy 5x átolvastam, hogy semmi helyesírási hiba és igeidős tévedés ne legyen benne.

Kicsit hosszabb lett mint az előző, nem rohanok a sztorival szóóóóóóval remélem tetszett:333

1. rész

 - Bassza meg!

 Ez az első  mondat amit meghallok amikor kinyitom a szemem. Mind eddig reménykedtem, hogy az eddig történteket csak álmodtam és most az öcsém káromkodik a szobámban mert felkeltett. De nem. Megtörtént. Ahogy körbenéztem, vagyis inkább csak balra jobbra mozgattam a fejem, rá kellet jönnöm, hogy nem. Ez a teljes VALÓSÁG.

 A fejem még mindig zúgott és a koponyámon egy kicsi, de annál inkább fájóbb púp keletkezett.

 Fel akartam ülni, de a hirtelen mozdulatokat kiverhetem a fejemből mivel sajog a hátam. Bár időbe telt de felküszködöm magam ülő helyzetbe.

 A szőke fiú aki megmentett az omladozó épület súlya alól most fel és le járkál körülbelül 2-3 méterre tőlem. Ideges, talán megijedt. Még hogy talán, teljesen biztos! Pont fordult volna meg mikor észrevette, hogy felébredtem.

 - Ó, hála az égnek! Jól vagy? - ugrott oda hozzám. - Fáj valamid? ... Ó én hülye. Rád ugrottam, persze hogy fáj. Nem vagyok valami könnyű. Nagyon fáj? Úristen. De sokat beszélek! Zavar? Valami baj van? Miért nem válaszolsz?

 Kezeit előttem lengeti. De csak magam elé bámulok. Tekintetem arcára vezetem és belenézek szemeibe. A válaszra vár, de én meg sem mukkanok. Apránként veszem szemügyre minden kis porcikáját.

// Jaj istenem de imádom ezt a képet*-* //

 Tejföl szőke haját itt-ott szürke por fedte. Szabad szemmel is látszik milyen dús. Mágnesként vonz, hogy tenyerem tincsei közé vezessem, de kitartó vagyok. Arca hibátlan. Egy kis heget sem találok rajta. Szemöldöke szimmetrikusan helyezkedik el és követi húzott szemének vonalát. Orrnyerge szabályosan csúszik le két szeme közt, kissé turcsi. Szája pedig... Leírhatatlan. Ajka alul felül vastag, hívogató. Nagyon is.

 - Hé itt vagy? - kérdezi kissé hangosabban mely kizökkent gondolat menetemből.

 - Mi? Ja, persze. Itt vagyok, jól vagyok, még mindig élek, semmi bajom. - mosolygok rá.

 Ijedt pillantásait felváltotta a megkönnyebbülés. Felsóhajt majd egy apró mosolyt erőltet magára, fogai megvillannak. Vakító fehérek.

 Kissé gondolataimba burkolóztam de nem sokáig. Megráztam fejem majd feltápászkodtam eddigi helyemről. Lábaim kicsit megrogytak. Azt hittem hátra esem de nem így lett. Egy kar simult hátamra és egyensúlyozott helyettem.

 - Köszönöm! - mondom alig hallhatóan, de úgy látszik meghallotta mert szája egy újabb fektetett "C" alakot formált.

 - Amúgy NamJoon vagyok. - mosolya még mindig sugárzik.

 - DaeMin - nézek újra szemébe. Rabul ejtő.

 Tekintetem újra körbe vezetem a környéken. Mindenhol romok és porfelhő. Alig látni valamit 10 méternél távolabb. Vérnyomásom felemelkedett, elindulok. Botladozva de tudok menni. Semmi kedvem ezt a romhalmazt nézni.

 - Hova mész? - futott utánam NamJoon. - Járni is alig tudsz!

 Karom fogja, így is segíti a döcögésem. Nem akarok válaszolni. Csak megyek előre. Beszélni sincs erőm.

 Haza! - mondom magam elé. Bár én is és ő is biztos benne, hogy az lehetetlen...

-----------------------------------------------------------

Sziasztok!

Gondoltam még most hozom az első fejezetet, ha már meg van hozzá az ihlet. De nem én szabályozom a részeket. Ez mind a kis buksikám műve:D

Nem tudom ti hogy vagytok vele de szerintem Dae-ről nem fogok hozni képeket. Minden legyen a ti fantáziátok szüleménye. Szereplők bejegyzést sem fogok hozni, mivel szerintem felesleges. Majd mindenki megismeri őket előbb utóbb. a múltjukkal együtt!:DD

Remélem azért tetszett. Ééés szeretném ha kommenteket is kapnék. Hideget meleget elfogadok, ha valami bajotok van akkor csak mondjátok, fejtsétek ki a véleményeteket!!!

A második rész hamar jön!!!

Bevezető

 Az egész szinte pillanatok alatt történt.

 Az utca teli van emberekkel. Én szalalonozva bújok át közöttük mikor a telefonom a kezemből a földre kerül.

 - Ó, a rohadt életbe! - szitkozódom majd megállok és visszafordulok, hogy a készüléket újra a birtokomba vehessem.

 Leguggolok, hogy jobban szemügyre vehessem a talajt, de sehol semmi. Csak lábak tengerét látom, semmi mást. Talán elnyelte a föld.

 Hirtelen a fülemet egy egyre inkább hangosodó morajlás csapta meg. A velem szembejövő emberek egy tagként fordultak meg és sikítások közepette indultak meg csordaként.

 Lélegzetvisszafojtva fordulok meg. A sokk ami akkor ért felülmúlhatatlan. Egy felhőt láttam. Egy nagy robbanás volt a közelben. De nem is egy helyen. Szétszórva a horizonton láttam egy-egy ilyet.

 A szél felerősödik és a morajlás át vált süvítéssé. Azt hittem én szédülök az ijedségtől, de nem. A föld mozdult meg alattam.

 Az utcában nem volt más egy lélek sem. Én még mindig nem tudok mozdulni. Halkan hallom a többi ember sikolyát. A tömbházak egymás után dőlnek el mint a dominók. Mintha egy játékos irányítaná az egészet úgy dőlt romba körülöttem a világ.

 - VIGYÁZZ!! - üvölt valaki mögöttem de én nem reagálok. Nézem ahogy porba hullik a város amelyben felnőttem.

 Valaki nekem jött és vele együtt a földre estem. A fejem zúg. Bevertem. Látásom nem a legtisztább de még így is látom, hogy a nem rég mellettem lévő ház úgy esik össze mint egy legóvár. Épp arra a helyre ahol az előbb álltam.

 Mielőtt elsötétült minden egy alakot vettem ki a gomolygó füst közül. Szőke haja volt és sötét bogár szeme. Arcformáját nem láttam. De ebben a pillanatban magába kerít a sötétség...

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Hát kedves olvasók. Ez lenne a bevezető.

Remélem elnyerte mindenkinek tetszését és felkeltette figyelmét.

Az első rész hamarosan érkezik!!!